A röpképtelen szárnyashoz

Nem a honvágy, de most szivesebben lennék otthon. Intézni, nyugodtan, a tempómban. Nem félkómásan. Bekapcsolni az áramot, a hűtőt (abba betenni a muníciót), víz, gáz vissza, aztán a gépet és tervezni, folytatni. Ehhez lenne kedvem. Nem azért mert itt kifáradok, vagy mert úgy érezném, hogy kimaradok valamiből otthon. Jó ez egynek, ez a munka, de nem akármeddig és most (nem fogom elkiabálni, ezért is nem írok a gondolatok erejéről most kedves V.) talán tudok jókat lépni.

Az otthont akarom. Amikor hazamegyek nemsokára, szerintem szüleimhez beköszönök, a taxis elszív egy cigit és máris repülök be, otthon letenni a bőröndöt és végre akkor megérkezni. Szerencsére még addig van egy hét és jópár dolgot el tudok és el is kell innen intéznem, de folyamatban vannak. Némelyek lassabban, a többi meg rendesen sínen. Tudom, hogy ez így hót lila köd, amit írok, de a laptoptáskás kaland után is vannak pótlások, további vizsgák szervezése is folyamatban van, meg egyre inkább azt érzem, hogy kezdek aktív álláskereső lenni. Nem azért mert innen kiállna a rúd, mindenki boldog (kopp-kopp), csak lehetne jobb a meló is és az ellentételezése is. Azért meg tenni kell.

Mert a sült galambok röpképtelenek.