Néha rábíztak Nagyanyámra,
Szépen turbékoltak a galambok, felhőkben bármit láttunk a velemkorú bújócskázós cimborákkal. Ebédre hazaértünk és ha kellett valami hasznosat csinálni, az is megtörtént. Minden csibészséggel, padlásramászással, huncut, gyerek viselkedéssel. Gyerek humorral. Minden pihenőnél szépen mondták a galambok, hogy tutuuu, tu. Erre emlékszem, meg a húslevesekre, csigatésztára, és hogy más bajunk sem volt, mint hogy hogyan mit csináljunk szebben és jobban.
Sosem értettem Nagyanyámat, mint ahogy a mezőgazdaságot sem, de volt és lett benne részem. Köszönet nem. Nem az én sportom.
A mi falunkban, a mi kicsi városunkban annyi mindent lehet szeretni és búcsúztatni, de a szomszéd tudja, hogy mikor kelsz és indulsz vásárba eladni, vagy kellene egy fél disznó, eldől az ólban. Mikor kell és mikor lehet... mit mikor, mi sejtjük, öregeink tudják. Szeretnék minden felmenőmmel beszélgetni, akikkel egy évszázadban éltem. Meg azokkal is, akik tettek valami olyat, amire engem most nem kényszerít a sors. Védték a Hazát.
Ne forduljanak meg, hogy nem ilyen kölköt akartunk utókornak.
Norbitok
No comments:
Post a Comment